Néha furcsa hangulatban… Nézem, az utcán embereket és ez a dal zümmög a fejemben: „fáradt arccal mind sietnek”. Mondjuk, a fásult jobban fedi a valóságot. Mosolyogni az utcán szinte csak kisgyermeket látok, akik még tudnak örülni pusztán csak a létnek. Aztán ez valahol elvész, elvesszük tőlük.…

Mostantól én is a blogolók népes táborát gyarapítom. Miért?  Mert eluntam, hogy családtagok, barátok egyre többen unszoltak, hogy osszam meg gondolataimat a nagyvilággal. (persze gyanítom az elfogultságon felül, olyan oka is van, hogy ne őket fárasszam állandóan) Úgyhogy előre is elnézést kérek,…